Egy öreg úr

Egy öreg úr...

Egy öreg úr - 

haja őszül már,

bizony, csendesen 

üldögél a kocsmában,

bizony.

Egy öreg úr - 

csendben ül csak,

nem iszik, s az 

ajtót kémleli:

tán azért, hogy egyszer 

elviszik...?

Egy öreg úr - 

nem szól semmit,

csak kutat, tekintete

szürkés már, és

mindenkit átitat.

Egy öreg úr - 

lassan sóhajt,

szótlanul, kémlelve

ajtókilincset,

meg nem szólal;

csak kémleli az 

ajtókilincset.

Egy öreg úr - 

körülötte élet

zsenge hada száll,

s egy percig tán,

mintha még virulna 

arcán a világ.

Egy öreg úr - 

körülötte tánc,

s sok italok hada,

de nem érdekli őt;

s kérdezik, miért nem megy

tán haza...?

Egy öreg úr - 

az ajtó, és Ő,

egy azon világ,

s együtt vannak,

mert tán egymást 

remélik egy azon

éjszakán.

Egy öreg úr - 

mintha csak várna,

hogy lépnek az ajtón;

hogy Ő belép az ajtón,

s a varázslat törik.

Egy öreg úr - 

az ajtaján sok-sok

ember ki-be lép,

de senki sem 

lép úgy tán, hogy az

néki tetszenék.

Egy öreg úr -

harminc éve ezen

az igán, harminc éve

ennél többet már

nem csinál.

Egy öreg úr - 

nem szólal meg,

nem lát, csak néz,

azóta már, mióta egyszer 

elment, s visszatért.

Egy öreg úr - 

 sokan gondolják,

nincstelen, s keresi 

menedékét

s sokan,

hogy szíve választottját

nem leli.

Egy öreg úr - 

emberek találgatnak,

vajon mi lelheti,

hogy napról napra idejét

csak itt tengeti.

Egy öreg úr - 

sokan mondják:

Szerelmes csak,

"szívét várja, s ha egyszer

az megtalálja, többet isten 

már nem látja"

Egy öreg úr -  

biz' ezeken csak nevet Ő,

ha ajkán tán

még mosoly ég,

s nem nézi,

kitől erednek ez zavaró 

sok tényezők. 

Egy öreg úr - 

megőrült már,

tán zavart lett,

haja zihált, feje zülledt, 

s tán csak fáradt 

azért ül ott - gondolja így

egy két írnok.

Egy öreg úr - 

napkeltétől lenyugtáig,

szíve sok dobbanásáig, 

kocsmában ül,

csak szótlanul, s nézi az ajtót,

szakadatlanul.

Egy öreg úr -

szíve már aligha dobban,

de helyéről nem 

tántorít jobban,

csak néz körül, mert úgy hiszi,

ez az igaz élet neki.

Az öreg úr - 

nem szegény ő,

s nem nőre vár,

nemis fáradt,

vagy rút, galád,

Ő csak az életét várja,

hogy egyszer majd megtalálja.

Gondolom, értitek, miről is szól ez, s nem kell mondanom:) 

puszi, Emszíí

ötvenhatba'

ÖTVENHATBA'

Ha az ember belegondol,

mi volt ötvenhatba' 

rájön, hogy mégsem Ő

a világ központja.

Ha az ember belegondol,

ember vére száll a széllel,

ha az ember belegondol,

nem bírja ki épp elmével.

Hány ember, kislány, úr, 

s gyerek, halt halált,

rossz ember helyett,

hány szív tört össze szerte szét,

s világ lelte meg sírhelyét?

Hány szó, mi mondja,

fájdalom, hány szó, 

mi mondja, büszkeség,

s hány szó, mi mondja:

 Megőrizzük a haza becsületét?

Hány lélek volt, ki ott akkor, 

a parlament előtt halott,

hány ember volt, kik ott akkor

meglelték haláluk, oh...

Hány ének zeng keservesen,

szállva szél erejével,

Hány óda, rege, meséli,

lám, ez a történelem,

Hány tudóskönyvben olvasod -

meghalt Laci, meghalt,bizony

s nincs, ki sírjára vinné a virágot, bizony..

Senki sincs - mert ilyet biz' egyik

könyvünk sem ír, s nem szólja,

hány szív tört ketté az ötvenhat telén,

nem szólja, hány ember 

halt ott hős halált azért,

hogy a haza szabad legyen, 

az Árpád házakért?

De egyszer csak a csönd marad,

s a csöndben csendes könnycsepp hull -

mert ötvenhat, az ötvenhat,

utolért, onthatatlanul.

Nagyszüleink, dédanyáink,

átélték ezt, át biza' 

átélték, miről ma már 

könyv mesél csak, papírra.

Átélték ők, 

átélték azt a telet,

s nekik a történelem volt,

az igazi nagy rettenet.

S amikor még nem is éltünk,

hangjaink fel sem szólaltak,

akkor, Ó, akkor volt oka 

az igazin diadalnak.

S ha egyszer majd 

meglátom én,

a hajnal édes csillagát,

fejet hajtok,

s elmormolom,

utoljára, 

Magyarország az én hazám...

Emberek, tudom, hogy ma még csak október 22. van, s csak holnap lesz ez a jeles ünnep, de megszállt az ihlet - s másrészt, úgyis gondolom, szinte mindenkinek ma volt az a bizonyos ünnepség az iskolában, amikor a fekete-fehér öltözet megkövetendő az iskolákban - és igen, sokszor átkozódik az ember, hogy: miért kell ünneplőbe menni, de én mégis úgy gondolom, hogy ez az ünnep az, amikor tényleg érdemes, s muszáj is abba menni, hiszen, nagyszüleink, s dédszüleink, tényleg átélték azt a poklot, szenvedést, amit akkor " a hatalmak" nyomtak az országra. És úgy vélem, hogy ott, ötvenhatba' meghalni olyan halál, amit én is szívesen választanék magamnak. Igen, ma már nem a hazáért halunk meg; de én mégis örülnék, ha a halálom valaki olyanért következne be, akit igazán szeretek.

S nekik a haza volt ez a "személy"

Emlékezzünk hát rájuk tisztességgel,

s gondoljunk rájuk hálával - mert nekik köszönhető, hogy Magyarországon már semmi nép nem honol, s nem űz kényuralmat.

Puszilok mindenkit:

Emszíí

kérlek, hagyjatok nyomot, komizzatok:)

Lassú óra

Lassú az óra,

Nem telnek a percek,

Semmi sem mozdul,

Jaj' a hideg csendnek.

A papír sem rezzen,

Nem sercegnek tollak,

A csönd tapintható,

Jaj a hangos szónak.

A tanár szónokol,

Monoton, halk hangon,

S a monológjára minden

Szem üt-harcol.

Minden szem harcolja 

Saját, zord csatáját,

Hogy le ne csukódjék - 

legyen világosság.

Felkapom a fejem, 

Hátha hangot hallok

Csak egy hangot, tán 

Csak egy szót, 

Mely ébren tart, s nem dorombol.

De csak tanár komor szava,

Diákoknak bús sóhaja,

Egy-két hangos, nagy ásítás,

S a tanár mondd - "Figyelj Osztály!"

Belátom már,

Nincsen itt hang, 

Sem egy vészjel, 

Mely biztosít, nem vesztem el.

Semmi nincsen, 

Csak a tanár,

S erényes szó:

"Figyelj Osztály!"

Lehajtom fejem a padra,

kínkeserveset sóhajtva,

s fejemet elfordítom,

búsan, komoran sóhajtva.

.

 Az ablakon kémlelek,

Várva a csodára,

Hogy kiszabadítnak' innen,

De mindhiába.

A kis réseken

Kemény vas tart vissza,

Hogy csak kilátást se

Tegyek a világra.

A feszültség körbe 

Ölel fájón,

S nézem az órát is,

Hátha jót tanácsol.

Hátha azaz idő,

Mely örökre megragadhat,

Gyorsabban kezdi ütni

A monoton strasszókat. 

Kémlelem a padot,

S a sok firkát rajta,

Mely az emberi agy

Kibontakozása.

Időnként kémlelek 

Az ajtóra búsan,

 Mert az ki nem nyílik,

S a percek megálltak.

Hiába is várom,

Az idő nem múlik,

S az ajtót szuggerálva 

Alszom örökre itt.

Ez a vers az iskoláról szól - hogy az ember úgy érzi, mintha az óra végtelen lenne, s soha el nem múlna... De egyszer mindennek vége szakad:)

Beszéljünk...

Beszéljünk

a szóról,melyet lehelletünk

átitat,

Beszéljünk

a napról, mely világít

világokat.

Beszéljünk

a tájról, mely suhan 

messzeségbe el,

Beszéljünk 

a fényről, mely több ezer év,

s útra kel,

Beszéljünk a tóról,

melyen tavirózsák hada vár,

Beszéljünk

a létről, melyben összefüggés

hada vár.

Beszéljünk

a holdról, mely világitja

éjszakát,

Beszéljünk

a szóról,

mely fájdalommal itat át.

Beszéljünk 

az égről,

melyen felhők

zord haragja dúl,

Beszéljünk

a tényről, hogy itt, mi, most

elhervadunk.

Tél1/2

A tél

Künn be' hideg van,

havas a táj,

fénylik a hó künn,

siklik a szán.

Éjszaka készül,

könnyű pehely,

künn be' hideg van,

fagy a lepel.

Hókristály hullik,

fénylik az éj,

dunna a fákon,

s nincs pazar fény.

Csak csend van 

már künn,

téli a táj,

csendes a fákon

a szép havas ág.

A szél se rebben,

szó se száll,

csend az éjben;

nincs viszály. 

Tél van már

Tél van már,

s lehull a sok,

s be' szép virág,

Tél van már,

s tudom, megéljük

még a tavasz 

szép korát,

Tél van már,

s lehull a hó,

a messzi tájba kint,

Tél van már,

s a bimbó már

ki nem virágzik itt.

Tél van már...

s a földön minden 

alszik, nem zenél,

Tél van már,

a táj kihalt,

nincs nyári fény,

Tél van már, 

s a levelek 

messze hullanak,

Tél van már, 

s a csillagok mind 

lenyugszanak.

Tél van már,

s az álmaink

majd valóra válnak

itt,

Tél van már,

s ha hull a hó,

fehér lesz minden

kint,

Tél van már, 

se hang,

se szó, ki

megszegi,

Tél van már,

s az élet dala

megszökik.

 

Mondhatnám...

Mondanám, hogy szép az élet,

hogy szép a fény,

mely élhet véled,

Mondanám, hogy benned ég Ő,

mint fájó-szúró tényező,

melyet belepett az idő.

Mondhatnám, hogy nincs választás,

melyben váltásodat lelnéd,

Mondhatnám ezt,

de nem mondom,

mert tudom, 

ki hű, és igaz,

az kap az életben vigaszt.

Mondhatnám, hogy szép az élet,

hogy nincsen rossz,

s a baj nincs tevéled,

Mondhatnám, nincs baj, félelem,

az élet csupa értelem,

békesség a szeretetben,

Mondhatnám ezt,

de nem mondom,

mert tudom,

ki hű, és igaz,

az kap az életben vigaszt.

Mondhatnám, hogy virág nyílik

havas tájon messze nyúlva,

sok-sok virág szép otthonja'

Mondhatnám, a levél lehull,

a zöldellő rétek szívén,

s szomorúan, egyedül él,

Mondhatnám ezt,

de nem mondom,

mert tudom,

ki hű, és igaz,

az kap az életben vigaszt.

Mondhatnám, föld ketté szakad,

az élet rajta megszakad,

minden szépség kettészakad,

Mondhatnám, nincs itt kegyelem,

csak a rút halál; kegyetlen,

elvisz magával itt, menten?

Mondhatnám ezt,

de nem mondom,

mert tudom, 

ki hű, és igaz,

az kap az életben vigaszt.