Bírom, ameddig bírom..

Fájdalom, fájdalom
az életem,
semmi jó,
semmi szép itt
nincs velem.
A fájdalom öreg
pajtásommá vált,
ki örömmel kínoz,
és viszont lát.
Sírnék, zokognék,
mindent
össze vissza zúznnék,
zúznék, törnék,
de mindhiába,
hisz ebből már
semi haszna.
Fáj a világ,
fáj az élet,
fáj a vágyam,
mely eléget.
Fáj a vágyam új életre,
mely már
soha nem
tör végbe.
Mindig vágyakozom
lassan,
áhítozom,
csendben sírva,
de nem jön el,
s a fájdalom
kárörvendve
nevet vígan.
Már kínomban felnevetnék,
hisz itt
minden nevetséges,
az élet nem ilyen,
habár ez itt
mind
kétséges.
E lapot osztották
nekem
az élet nagy
kártyásai,
elfogadni,
megérteni,
s a legjobbat
előhozni.
Igen, ez lenne
a dolgom,
de ha oly nehéz
az éltem, hogy
a kínom már feléget,
és nem ereszt,
csaknem végez,
akkor hogy tegyem
azt végleg,
amit nekem
szántak tényleg?
Hogy legyek
kedves aranyos,
egy mosolygós kis
kótyagos?
Mikor belül a kín éget,
és az álcám már
felégett.
Felégette a
sok kínzás,
fájdalom,
s miegyébb más.
Könnyeimet
törölgetvén
nézek rá a
nagyvilágra,
és a szemem viszket
talán, a fájdalom
hatalmára.
A legfőbb
kínom is
az talán,
hogy a könnyem
sem folyna
már.
Nem folyik,
mert lelkem kemény,
mint kovakő,
érdes, s kemény.
Nincs már
öröm, sem boldogság,
az élet csak sivár
kínzás.
De ameddig
könnyem folyik,
és a lelkem
vérzik forrón,
ameddig az
oxigén dúl,
s a tüdőmbe
bele indul,
ameddig a szívem
dobog,
a érzékszervem
lát, hall, érez,
addig én is
hőn kitartok,
és mindenem el nem vérez.
De amikor ez megszakad,
én is elhullok ővele,
mint egy kóró,
egy elrohadt fa,
az életemnek már semmi kínja,
mert elmentem,
ha Ő is elmegy,
az életem már végbe megy.
De most ülök,
s csak szenvedek,
könnyeim patakban folynak,
a fájdalom
lenyom mélyre,
ahol a lélek nem
szólhat...


Sajnálom, hga szomorú lett, de most semmi hangulatom valami happy end verhez. Egyszerűen kikészültem=( Sajnálom...

Szerelemről szóló egy-két versem....

Itt egy pár vers, mondhatni, egy gyüjteményféle, ahová egy pár szerelemről szóló verset felrakok. Nem lettek túl jók, de remélem, azért valamennyire elnyerik tetszéseteket:)


1.

Végzeret,
szívem szava,
életem édes csillaga,
Szerelmem,
szívem éltető dala,
és igaz kedvesem szerető szava.
Életem,
lelkem igazi kincse,
fehér galambja,
menedéke.
Mindenem,
szerelmem édes gyümölcse,
életem egét betöltő
kedvese.
Kedvesem,
szállj, szállj a széllel
tova,
szívemet magaddal
húzva tova.
Boldogságom,
igaz szerelmem,
valóságom,
lelkemet csak nálad
találom...

2.

Óh, a szerelem,
az élet gyümölcse,
Óh, a szerelem,
a lángoló élet bölcse,
Óh, a szerelem
vágyakkal teli érzelem,
Óh, a szelerem
vígasz az életben.
Óh, a szerelem,
boldogítóan igaz,
Óh, a szerelem,
a tengernyi vígasz,
Óh, a szerelem,
boldog, s boldogít,
Óh a szerelem
lángol, és felvidít.
Óh, a szerelem
örök, és nem múlik
el soha,
Óh, a szerelem
virága az igqazi csoda.

Hozzá, a szörnyhöz - avagy szörnyből ember...

Ezt a verset Fatínak ajánlom, és bárkinek - jelen esetben magamnak is - aki átélt már ilyen fájdalmat, ami sokszor földöntúli erővel ér el minket, és azt üzenem benne, hogy van remény, és jön még szebb is:)



Összetörték a szíved,
millió kis darabkákra,
Itthagyott, s összetört,
a porba hányva.
Megvetett, s eldobott,
de mégsem visz rá a
lélek, hogy szívből
gyülőld, és utáld,
amiért ezt tette
véled.
Szíved, s lelked
odaadtad, és
őérte feláldoztad,
feláldoztad,
de mindhiába,
mert itthagyott,
a porba hányva,
fittyet hányva
a világra,
és az Ő szép
virágára.
Gonosz mosollyal
távozott
érzéki ajkain,
a szörnyeteg felszínre
tört,
aki elhagy,
és elpuszít,
ezzel elítélve
téged.
Elítélve a halálra,
az öröklét fájdalmára, mert
amíg él, és az után,
s amíg Te élsz,
s halál után,
Örökké szeretni fogod,
s a halálát
nem kívánod.
Vágyakozol a szörny után,
a kínkeserv' halál után,
hogy boruljon rád, s átöleljen,
mint ködfátyol a tiszta
a vízen.
S állmaidban szállva szállsz
a szelek szárnyán,
és repülsz
a galamb jobbján,
hogy elrepítsen őhozzá,
a szörnyedhez, ki vár reád.
Vár, habár elítélt
olykor, és elhagyott,
átvert orvul,
de még szeret, és
megbánta...
A temérdeksok hiábja
folytogatja,
és kínozza,de
az idő nyomot
hagyott rajta.
A szörny mára már
ember lett,
és várva vár
rád a felhők felett,
Szállva száll a
szelek szárnyán,
és repül az idők útján,
repül hozzád,
várva reád,
az élet szép,
s igaz útján.
Átváltozott, jó
ember Ő, és várva rád,
Ő el nem jő, átváltozott,
és várva rád,
érti meg élet'
igazát...
Álmaidban felé vágyol,
s szállva szállsz
a szelek szárnyán
s együtt vagytok,
ott örökre,
a boldogság tengerébe' .
Álmaidban átölel Ő,
s benne élsz az öröklétig,
fájó emlékek nem
gyötörnek mostan,
és nem roskadsz,
a fájdalomban.
Aztán, ha szemed felnyitot,
reménykedve tengődsz tovább,
s várod,
várod a jövendőt, mikor eljő.
és szebbet ád.
És majd akkor az útra kélsz,
tényleg szelek szárnyán
szállva,
szállva csendben,
csak suhanni,
a csendet íz,
s megízlelni.
A az életed
majd vele éled,
ki nem nézi
szenvedésed,
hanem bajokban
segít meg,
és megtanít úgy
szeretni,
ahogy nem szerettél soha,
ezt a szörnyet,
s mostmár embert,
szereted körbefogja.
Körbefogja, s nem ereszti
az öröklés jövöjéban,
ketten éltek
hajdan majd'
a csillagok tengerében...


***

Te vagy nekem...

„ Te vagy a mindenem, az igaz életem,
Az ének, mely szól bennem,
A vágy, mely tombol bennem,
A szó, mely harsog bennem,
A bennem élő igazi világ,
Egy tündöklő, igazi virág.
Te vagy az igazságom-éltem,
S egész életem,
S az életem nélküled nem élhetem.
Te vagy mindenem,
igaz, tündöklőn sima gyémánt,
a harmat, a hajnal virága
a pára, mely az egekbe
száll
A víz, mely értelmet
ad az embernek
a lélek, mely
örül, ha meglát
téged.
A fény, amely
szétárad
a horizont terén,
a hó, mely tündököl
az életnek hegyén
A szó, mely erős,
s nem visszavonható
A tűz, mely tombol
és nem eloltható.
Az élet, mely igaz,
és sosem múlik el,
A sötétség, melybe mostan
tündöklőn ragyog,
az életem,
S az én
Csillagom

Iskola udvar, s a vágyak

Fogság,
az iskola fogdája,
megfog, s
MÉG nem enged el,
mindhiába.
Most,
az iskola udvaron
ülve,
messzire vágyom,
hogy beteljesedjen
az igazi
álmom.
A hegyek
hüvössége,
A tenger
tökéletessége
megbabonáz,
vonzz
magához.
S minden
pillanatban vágyakozom,
hadd fussak,
hadd szaladjak,
a végzetem felé,
mely süvítve
száguld felém.
Ó, bár futhatnék,
az élet igaz
útján
szállván,
oda, ahol
senki sem jár,
s csak az
igaz
boldogság vár.
Még itt vagyok,
nemm mentem el,
az iskola udvaron
ülve,
s nézek,
nézek az
égre,
segítséget
várva tőle.
Azt sugallja,
az indulásom
közeleg,
igen, már
csak pár nap,
vagy év,
s indulhatok
hegybe, völgybe,
messzi tenger
színhelyére.
A hegy, völgy,
s a tiszta
levegő,
nálam az írással egyenlő,
írni
éjjel,
nappal,
mindig,
és az enyém
a boldog vég,
az írás;
a kiteljesedés.
A nyár,
az életem
nyara,
csak szárnyal,
csak suhan
tova.
Az írás,
az igaz,
hőn szeretett
otthona,
életem nyarán
igaz barátom,
szeretett
társam,
s igaz
boldogságom...

/ Ezt nyelvtan órán róttam papírra, valahogy nehezemre esett a tanárra figyelni;) Nem hinném, hogy jó lett, de remélem, tetszik:) /

Lelkek

A szobában
a csend szinte
kézzel
fogható,
és ez így is
marad
mindörökre.
Senki sem
mondja, hogy
szeret, és
megóv,
hogy maradj velem
mindörökre...
A szobában már
nem dobognak
a szívek,
sem nem
hallatszanak a
lélegzetvételek.
Minden
mozudlatlan,
rideg,
és komor már
az emlékeket
az idő pora
lassan
befedi már.
Mégis,
mintha valami
ordibálna,
várná, hogy
halgassák meg,
de mindhiába.
Kiabál,
s kikel
magából a
lelkiismeret,
de a szobában
meghaltak már
az érző
emberek.
De a lelkek,
árva lelkek,
megkötözve
tüzes vassal,
áhítoznak
szép
jövőre,
pedig tudják,
megbűnhődnek
Áhítoznak,
de mindhiába,
mert láncaik
nem szállnak
tova a magasba.
Kínozza,
emészi
őket a
lelkiismeret.
Kínozza őket,
a halhatatlan
lelkeket
Legfájóbb
kínzójuk
a kegyetlen idő
melynek fonala
határokat sző,
mert a várva-
várt
szabadulás
soha el nem
jő.
Be vannak zárva
tetteik
börtönébe,
s láncaik
erősen
kötik hozzájuk
örökre.
Hibáik,
nagy hibáik,
láncolják
örkre a síhoz,
már hiába,
mindhiába,
a fájdalom
mégis kínos.
Most úgy
égetnek,
úgy fájnak,
minden szúrás
oly útűlst,
a fájdalom,
s árva
bánat.
Árván,
teljesen egyedül,
tengődve
csendes
fájdalomban,
hangatlannul
nyögdécselnek,
múltbéli
fájdalmaikban.
Tudják,
a
fájjalom
véget nem ér,
az örök időkig
kínoz,
a fájdalom
vérjeléül.
Soha,
soha nem lesz
vége,
az idő kereke
vészesen
gyorsan forog,
de vannak
dolgok,
amiknek
nem kell
elmúlniuk...

Sízínek szép világa

Sok sok
szín van,
amely boldoggá tesz
engem.
A színek,
melyek sok
dolog mellet
tükrözik
a lelkem.
A színek,
melyek a
természetben
megtalálnak,
és mindig
melegséget
ádnak.
A kék,
mely a tenger
színét foglalja
magába.
A zöld, mely
a természet szép
világa.
Az esüst.
mely a hold
fényes
ragyogása,
az arany,
mely a napot
színboznizálja.
A vörös,
mely az örök
szenvedély színe.
A sárga, mely
a kis pitypang
virága.
A fekete, mely a
sötétség
jelképe,
A fehér,
mely az
örök tisztaság
fénye.
Nekem ezek is
jelentik az
élet szépségét,
a természetet,
az fényes,
sszép életet.
A színek adnak,
a színek elvesznek,
de mindig
a boldogsághoz
segítenek.
A színek,
melyeknek külön
világa,
segít,
hogy a boldogságot
megtaláljam...


Infón pattant ki a fejemből, az utlsó öt percben.
Nem jó sztem, de azért, remélem, hogy kicsit tetszik majd:)

:P

Hoztam firsset, habár lehet hogy nem jók,
de most meg lehet bocsájtani,
mert elviekben nem is lett volna...
De azért, remélem, tetszik

Ha fáj a szó..

Ha fáj a szó,
és megsebez,
a hang
elnémul,
a csönd
körbevesz...
Megáll az idő,
bennt
valami szól,
mert érzi
a szív,
alig élheti
túl.
Nem az
arcon csapás,
sem a
megbotozás,
semmi nem
érhet fel,
a szó erejével.
A szó erős,
erősebb
mindennél,
bántó, s fájó,
könnyen
eltipor,
a fájó
bántó szó.
De ha a
gonosz nyilak
rád találnak
ha a gonosz
nyelvek
eltalálnak,
van fegyver,
orvos,
ki megvéd,
s szeret,
és ez a
Te szent, s igaz
Istened

Nyári szellő

A nyári szellő
tovafújja
a gondokat,
A nyári szellő
felmelenget
boldogan,
A nyári szellő
boldogsággal
tölt el téged,
A nyári szellő,
melyben boldog
minden lélek.
A nyári szellő
hiánya fájón
fojtogató,
A nyári szellő
gyengéden fúj,
símogatja szépen
arcod
A nyári szellő
felkavar, és meg
is tisztít.
A nyári szellővel
a gondok
semmiségnek
tűnnek,
mert a széllel
együtt szállva
tovatűnnek.
A nyári szellő
igaz, nem hazudik,
a szíved átjárja
kívül-s belül,
csak engedd,
hogy megérintsen.
A nyári szellő
felvidít,
helyre hoz,
A nyári szellő,
az igazi jó
orvos

Bocsássatok meg :)

Sajnálom, de ma nem tudtam frisselni
Ez a két nap nagyon nehéz,
de majd megpróbálok frisselni holnap.
Akkor ígérem, 3 verssel jövök.
És tényleg naponta lesz friss.
Sajnálom.

Lehetetlen Definíció:)

Én nem tudom,
milyen lehet
unatkozni,
Tán valaki
tudja,
hogy kell
definiálni.
"Az unalom
az egy olyan
állapot, mikor
nem tudsz
mit csinálni,
csak vagy,
és csak ülsz ott.
Ha ez lenne az a
definíció,
akkor ez bizony
nagyon nem
hejtálló...
Mert ha
nincs semmi dolgod.
vagy ha csak
lógatod az orrod,
unatkozni
akkor is csak
egy vágyálom
lehet talán.
Hisz, ha csak
ülsz,
s nézel a semmibe,
a természet
csodái
akkor is
léteznek.
Ha csak ülsz,
s gyönyörködsz
a gyönyörű téjban,
s beszívod a
levegőt a szádba,
már gyönyörködsz a
természetben,
a lágy
fülemüle énekben.
Szerintem tehát
unatkozni
sohasem
lehetséges,
mert a világ
mindig
gondolkodásra
késztet.
A világon
minden
valamiért
történik,
s ezek mellet
lehetetlen,
hogy ezek mellet
unatkozni
is lehessen...
:):):)

Vágy, és boldogság...

A messzi távolba
vágyom,
mely olyan, mint egy
igaz álom.
A tenger sós illatára
vágyom,
hogy mámorral töltsön
el egészen.
A nap égető melegére
vágyom,
hogy felmelegítsen, s
bátorságot
adjon.
A hol hűvös csillogására
vágyom,
hogy az éjszakában
tündöklőn
csillogjon.
A csillagok igaz fényére
vágyom,
barátra lelve bennük
az éj
igazában.
A bárányfelhők szépségére
vágyom,
hogy mögötte megtalálhassam
az igazi kék
világot.
A fák, s az erdő
éberedésére
vágyom,
hogy megcsodáljam
a zöls s üde
tájat.
Az élet igaz fényére
vágyom a leghőbben
hogy magával hozza
a boldogságot,
csak Nekem...

Zene, s Ének

Nincs szebb annál,
ha az orgona megszólal,
vagy halkan a
hárfa húrja szólal.
Nincs szebb annál,
ha a hegedű hangja száll,
vagy duett szól
egy piano zongorán.
Nincs szebb annál
ha egy dob dübörög éppen,
vagy egy trombita hangja
hallatszik a légben
Nincs szebb annál
ha egy chelló épp megpendül
vagy egy fuvola
hangja száll a széllel.
Nincs szebb annál
ha egy ének szól
a trónteremben,
vagy ha egy kislány
dúdolgat csendesen.
Nincs szebb annál
ha kiénekled a lelked
hogy mindenki hallja,
milyen az életed.
Nincs szebb annál
ha csak halkan dúdolsz,
hogy csak Te hallast azt,
mihez a szíved húz.
Nincs szebb annál
ha csak egy hang száll
a széllel,
a zene mindig szép
bárki is énekel,
A zene s az ének
a lélek tiszta
rükre,
melyben vágyaid
is igaz
táncra kélnek.

Reményem...

A Reményem
megtalált,
az élet megy
tovább.
A Reményem
elengedte
a kemény
bűntetést.
A Reményem
ígért, és betarja
ígéretét.
Amin átmentem
aminap, az már
volt valami,
De a Reményem
megtalált, és segített
túlélni.
A Reményem
nem halt meg,
élt velem
tovább,
Végig kíséri
éltem
egészen közel
jár talán...
A Reményem
száll a széllel,
nem
irányítható,
Követi lábnyomom,
és követ,
bármerre járnék
én..