Egy öreg úr

Egy öreg úr...

Egy öreg úr - 

haja őszül már,

bizony, csendesen 

üldögél a kocsmában,

bizony.

Egy öreg úr - 

csendben ül csak,

nem iszik, s az 

ajtót kémleli:

tán azért, hogy egyszer 

elviszik...?

Egy öreg úr - 

nem szól semmit,

csak kutat, tekintete

szürkés már, és

mindenkit átitat.

Egy öreg úr - 

lassan sóhajt,

szótlanul, kémlelve

ajtókilincset,

meg nem szólal;

csak kémleli az 

ajtókilincset.

Egy öreg úr - 

körülötte élet

zsenge hada száll,

s egy percig tán,

mintha még virulna 

arcán a világ.

Egy öreg úr - 

körülötte tánc,

s sok italok hada,

de nem érdekli őt;

s kérdezik, miért nem megy

tán haza...?

Egy öreg úr - 

az ajtó, és Ő,

egy azon világ,

s együtt vannak,

mert tán egymást 

remélik egy azon

éjszakán.

Egy öreg úr - 

mintha csak várna,

hogy lépnek az ajtón;

hogy Ő belép az ajtón,

s a varázslat törik.

Egy öreg úr - 

az ajtaján sok-sok

ember ki-be lép,

de senki sem 

lép úgy tán, hogy az

néki tetszenék.

Egy öreg úr -

harminc éve ezen

az igán, harminc éve

ennél többet már

nem csinál.

Egy öreg úr - 

nem szólal meg,

nem lát, csak néz,

azóta már, mióta egyszer 

elment, s visszatért.

Egy öreg úr - 

 sokan gondolják,

nincstelen, s keresi 

menedékét

s sokan,

hogy szíve választottját

nem leli.

Egy öreg úr - 

emberek találgatnak,

vajon mi lelheti,

hogy napról napra idejét

csak itt tengeti.

Egy öreg úr - 

sokan mondják:

Szerelmes csak,

"szívét várja, s ha egyszer

az megtalálja, többet isten 

már nem látja"

Egy öreg úr -  

biz' ezeken csak nevet Ő,

ha ajkán tán

még mosoly ég,

s nem nézi,

kitől erednek ez zavaró 

sok tényezők. 

Egy öreg úr - 

megőrült már,

tán zavart lett,

haja zihált, feje zülledt, 

s tán csak fáradt 

azért ül ott - gondolja így

egy két írnok.

Egy öreg úr - 

napkeltétől lenyugtáig,

szíve sok dobbanásáig, 

kocsmában ül,

csak szótlanul, s nézi az ajtót,

szakadatlanul.

Egy öreg úr -

szíve már aligha dobban,

de helyéről nem 

tántorít jobban,

csak néz körül, mert úgy hiszi,

ez az igaz élet neki.

Az öreg úr - 

nem szegény ő,

s nem nőre vár,

nemis fáradt,

vagy rút, galád,

Ő csak az életét várja,

hogy egyszer majd megtalálja.

Gondolom, értitek, miről is szól ez, s nem kell mondanom:) 

puszi, Emszíí

ötvenhatba'

ÖTVENHATBA'

Ha az ember belegondol,

mi volt ötvenhatba' 

rájön, hogy mégsem Ő

a világ központja.

Ha az ember belegondol,

ember vére száll a széllel,

ha az ember belegondol,

nem bírja ki épp elmével.

Hány ember, kislány, úr, 

s gyerek, halt halált,

rossz ember helyett,

hány szív tört össze szerte szét,

s világ lelte meg sírhelyét?

Hány szó, mi mondja,

fájdalom, hány szó, 

mi mondja, büszkeség,

s hány szó, mi mondja:

 Megőrizzük a haza becsületét?

Hány lélek volt, ki ott akkor, 

a parlament előtt halott,

hány ember volt, kik ott akkor

meglelték haláluk, oh...

Hány ének zeng keservesen,

szállva szél erejével,

Hány óda, rege, meséli,

lám, ez a történelem,

Hány tudóskönyvben olvasod -

meghalt Laci, meghalt,bizony

s nincs, ki sírjára vinné a virágot, bizony..

Senki sincs - mert ilyet biz' egyik

könyvünk sem ír, s nem szólja,

hány szív tört ketté az ötvenhat telén,

nem szólja, hány ember 

halt ott hős halált azért,

hogy a haza szabad legyen, 

az Árpád házakért?

De egyszer csak a csönd marad,

s a csöndben csendes könnycsepp hull -

mert ötvenhat, az ötvenhat,

utolért, onthatatlanul.

Nagyszüleink, dédanyáink,

átélték ezt, át biza' 

átélték, miről ma már 

könyv mesél csak, papírra.

Átélték ők, 

átélték azt a telet,

s nekik a történelem volt,

az igazi nagy rettenet.

S amikor még nem is éltünk,

hangjaink fel sem szólaltak,

akkor, Ó, akkor volt oka 

az igazin diadalnak.

S ha egyszer majd 

meglátom én,

a hajnal édes csillagát,

fejet hajtok,

s elmormolom,

utoljára, 

Magyarország az én hazám...

Emberek, tudom, hogy ma még csak október 22. van, s csak holnap lesz ez a jeles ünnep, de megszállt az ihlet - s másrészt, úgyis gondolom, szinte mindenkinek ma volt az a bizonyos ünnepség az iskolában, amikor a fekete-fehér öltözet megkövetendő az iskolákban - és igen, sokszor átkozódik az ember, hogy: miért kell ünneplőbe menni, de én mégis úgy gondolom, hogy ez az ünnep az, amikor tényleg érdemes, s muszáj is abba menni, hiszen, nagyszüleink, s dédszüleink, tényleg átélték azt a poklot, szenvedést, amit akkor " a hatalmak" nyomtak az országra. És úgy vélem, hogy ott, ötvenhatba' meghalni olyan halál, amit én is szívesen választanék magamnak. Igen, ma már nem a hazáért halunk meg; de én mégis örülnék, ha a halálom valaki olyanért következne be, akit igazán szeretek.

S nekik a haza volt ez a "személy"

Emlékezzünk hát rájuk tisztességgel,

s gondoljunk rájuk hálával - mert nekik köszönhető, hogy Magyarországon már semmi nép nem honol, s nem űz kényuralmat.

Puszilok mindenkit:

Emszíí

kérlek, hagyjatok nyomot, komizzatok:)

Lassú óra

Lassú az óra,

Nem telnek a percek,

Semmi sem mozdul,

Jaj' a hideg csendnek.

A papír sem rezzen,

Nem sercegnek tollak,

A csönd tapintható,

Jaj a hangos szónak.

A tanár szónokol,

Monoton, halk hangon,

S a monológjára minden

Szem üt-harcol.

Minden szem harcolja 

Saját, zord csatáját,

Hogy le ne csukódjék - 

legyen világosság.

Felkapom a fejem, 

Hátha hangot hallok

Csak egy hangot, tán 

Csak egy szót, 

Mely ébren tart, s nem dorombol.

De csak tanár komor szava,

Diákoknak bús sóhaja,

Egy-két hangos, nagy ásítás,

S a tanár mondd - "Figyelj Osztály!"

Belátom már,

Nincsen itt hang, 

Sem egy vészjel, 

Mely biztosít, nem vesztem el.

Semmi nincsen, 

Csak a tanár,

S erényes szó:

"Figyelj Osztály!"

Lehajtom fejem a padra,

kínkeserveset sóhajtva,

s fejemet elfordítom,

búsan, komoran sóhajtva.

.

 Az ablakon kémlelek,

Várva a csodára,

Hogy kiszabadítnak' innen,

De mindhiába.

A kis réseken

Kemény vas tart vissza,

Hogy csak kilátást se

Tegyek a világra.

A feszültség körbe 

Ölel fájón,

S nézem az órát is,

Hátha jót tanácsol.

Hátha azaz idő,

Mely örökre megragadhat,

Gyorsabban kezdi ütni

A monoton strasszókat. 

Kémlelem a padot,

S a sok firkát rajta,

Mely az emberi agy

Kibontakozása.

Időnként kémlelek 

Az ajtóra búsan,

 Mert az ki nem nyílik,

S a percek megálltak.

Hiába is várom,

Az idő nem múlik,

S az ajtót szuggerálva 

Alszom örökre itt.

Ez a vers az iskoláról szól - hogy az ember úgy érzi, mintha az óra végtelen lenne, s soha el nem múlna... De egyszer mindennek vége szakad:)

Beszéljünk...

Beszéljünk

a szóról,melyet lehelletünk

átitat,

Beszéljünk

a napról, mely világít

világokat.

Beszéljünk

a tájról, mely suhan 

messzeségbe el,

Beszéljünk 

a fényről, mely több ezer év,

s útra kel,

Beszéljünk a tóról,

melyen tavirózsák hada vár,

Beszéljünk

a létről, melyben összefüggés

hada vár.

Beszéljünk

a holdról, mely világitja

éjszakát,

Beszéljünk

a szóról,

mely fájdalommal itat át.

Beszéljünk 

az égről,

melyen felhők

zord haragja dúl,

Beszéljünk

a tényről, hogy itt, mi, most

elhervadunk.