ötvenhatba'

ÖTVENHATBA'

Ha az ember belegondol,

mi volt ötvenhatba' 

rájön, hogy mégsem Ő

a világ központja.

Ha az ember belegondol,

ember vére száll a széllel,

ha az ember belegondol,

nem bírja ki épp elmével.

Hány ember, kislány, úr, 

s gyerek, halt halált,

rossz ember helyett,

hány szív tört össze szerte szét,

s világ lelte meg sírhelyét?

Hány szó, mi mondja,

fájdalom, hány szó, 

mi mondja, büszkeség,

s hány szó, mi mondja:

 Megőrizzük a haza becsületét?

Hány lélek volt, ki ott akkor, 

a parlament előtt halott,

hány ember volt, kik ott akkor

meglelték haláluk, oh...

Hány ének zeng keservesen,

szállva szél erejével,

Hány óda, rege, meséli,

lám, ez a történelem,

Hány tudóskönyvben olvasod -

meghalt Laci, meghalt,bizony

s nincs, ki sírjára vinné a virágot, bizony..

Senki sincs - mert ilyet biz' egyik

könyvünk sem ír, s nem szólja,

hány szív tört ketté az ötvenhat telén,

nem szólja, hány ember 

halt ott hős halált azért,

hogy a haza szabad legyen, 

az Árpád házakért?

De egyszer csak a csönd marad,

s a csöndben csendes könnycsepp hull -

mert ötvenhat, az ötvenhat,

utolért, onthatatlanul.

Nagyszüleink, dédanyáink,

átélték ezt, át biza' 

átélték, miről ma már 

könyv mesél csak, papírra.

Átélték ők, 

átélték azt a telet,

s nekik a történelem volt,

az igazi nagy rettenet.

S amikor még nem is éltünk,

hangjaink fel sem szólaltak,

akkor, Ó, akkor volt oka 

az igazin diadalnak.

S ha egyszer majd 

meglátom én,

a hajnal édes csillagát,

fejet hajtok,

s elmormolom,

utoljára, 

Magyarország az én hazám...

Emberek, tudom, hogy ma még csak október 22. van, s csak holnap lesz ez a jeles ünnep, de megszállt az ihlet - s másrészt, úgyis gondolom, szinte mindenkinek ma volt az a bizonyos ünnepség az iskolában, amikor a fekete-fehér öltözet megkövetendő az iskolákban - és igen, sokszor átkozódik az ember, hogy: miért kell ünneplőbe menni, de én mégis úgy gondolom, hogy ez az ünnep az, amikor tényleg érdemes, s muszáj is abba menni, hiszen, nagyszüleink, s dédszüleink, tényleg átélték azt a poklot, szenvedést, amit akkor " a hatalmak" nyomtak az országra. És úgy vélem, hogy ott, ötvenhatba' meghalni olyan halál, amit én is szívesen választanék magamnak. Igen, ma már nem a hazáért halunk meg; de én mégis örülnék, ha a halálom valaki olyanért következne be, akit igazán szeretek.

S nekik a haza volt ez a "személy"

Emlékezzünk hát rájuk tisztességgel,

s gondoljunk rájuk hálával - mert nekik köszönhető, hogy Magyarországon már semmi nép nem honol, s nem űz kényuralmat.

Puszilok mindenkit:

Emszíí

kérlek, hagyjatok nyomot, komizzatok:)