Lelkek

A szobában
a csend szinte
kézzel
fogható,
és ez így is
marad
mindörökre.
Senki sem
mondja, hogy
szeret, és
megóv,
hogy maradj velem
mindörökre...
A szobában már
nem dobognak
a szívek,
sem nem
hallatszanak a
lélegzetvételek.
Minden
mozudlatlan,
rideg,
és komor már
az emlékeket
az idő pora
lassan
befedi már.
Mégis,
mintha valami
ordibálna,
várná, hogy
halgassák meg,
de mindhiába.
Kiabál,
s kikel
magából a
lelkiismeret,
de a szobában
meghaltak már
az érző
emberek.
De a lelkek,
árva lelkek,
megkötözve
tüzes vassal,
áhítoznak
szép
jövőre,
pedig tudják,
megbűnhődnek
Áhítoznak,
de mindhiába,
mert láncaik
nem szállnak
tova a magasba.
Kínozza,
emészi
őket a
lelkiismeret.
Kínozza őket,
a halhatatlan
lelkeket
Legfájóbb
kínzójuk
a kegyetlen idő
melynek fonala
határokat sző,
mert a várva-
várt
szabadulás
soha el nem
jő.
Be vannak zárva
tetteik
börtönébe,
s láncaik
erősen
kötik hozzájuk
örökre.
Hibáik,
nagy hibáik,
láncolják
örkre a síhoz,
már hiába,
mindhiába,
a fájdalom
mégis kínos.
Most úgy
égetnek,
úgy fájnak,
minden szúrás
oly útűlst,
a fájdalom,
s árva
bánat.
Árván,
teljesen egyedül,
tengődve
csendes
fájdalomban,
hangatlannul
nyögdécselnek,
múltbéli
fájdalmaikban.
Tudják,
a
fájjalom
véget nem ér,
az örök időkig
kínoz,
a fájdalom
vérjeléül.
Soha,
soha nem lesz
vége,
az idő kereke
vészesen
gyorsan forog,
de vannak
dolgok,
amiknek
nem kell
elmúlniuk...