Tánc, az élet tánca

A két ellentét,
fehér, és fekete,
öleli egymást,
szív a szívre.
Az érzelmek árja
leolvasható,
az izgalom fája,
a félelem árnya.
A verejték, az izgalom,
oly' erős, menten
szétszakad.
A végső tánc előtt,
ahol eldől
minden,
koncentrálni
kész fájdalom,
gyötrelem.
Futna, futna,
nagy világba,
tengerek szép
világába,
bármi mást,
csak ezt ne kelljen;
menekülni végtelennel.
De most csak ül,
és nincs tovább,
csak várja,
várja a csodát,
hogy elmúljon a
félelem,
s a szeretet
vele legyen.
Indul a tánc,
itt a zene,
s nyugodtság lép
a térbe be,
nincs izgalom,
sem félelem,
csak ŐK, s a tánc
egyetemben.
Ők ketten egyekké
váltak, a zenére
táncot járnak.
A hangok-hangja
száll a széllel,
s a ritmusuk nem változik,
a két szív is "bamm-bammozik"
táncuk meg megáll a légben,
a mindenség tengerében.
A hang hangosan
dübörög,
táncuk egyre csak felgyorsul,
majd a zene
hangosabb lesz,
táncuk élet-halálra
megy.
Lassan, szépen, halkul csendben,
a tánc sejtelmes
ütemekben,
a véghangok érzésekbe
zárva,
a nyugalom, és a béke
árja,
a zeneszám hatására,
beköltözik szívbe-vágyba
A két alak le-lelassul,
meg-megáll
táncuk összhangja,
aztán a zene
lehalkul,
s a csend belép a
szép tájra.
A két személy a kecses
pózban,
a teremben meg
nem mozdul,
csak állnak, állnak
a csendben,
várnak arra a világra,
mely majd eljő, és el is fog;
a szabadság szép világa,
mely fényt hoz majd a világra.
A terem éljenez, ujjong,
a sok taps egyre csak
hangos,
a két alak arcán szép
pír,
s boldogságuk már
mámoros.
Arcuk diadaltól ittas,
örömteli mosoly ajkon,
lágy mosoly;
mára már vigyor,
eldőlt a csata, ez vigasz.
Mert a tánc, az
élet tánca,
kemény, fáradtságos
munka,
de végbe érsz,
te is majdan,
az élet zord viharában