Bírom, ameddig bírom..

Fájdalom, fájdalom
az életem,
semmi jó,
semmi szép itt
nincs velem.
A fájdalom öreg
pajtásommá vált,
ki örömmel kínoz,
és viszont lát.
Sírnék, zokognék,
mindent
össze vissza zúznnék,
zúznék, törnék,
de mindhiába,
hisz ebből már
semi haszna.
Fáj a világ,
fáj az élet,
fáj a vágyam,
mely eléget.
Fáj a vágyam új életre,
mely már
soha nem
tör végbe.
Mindig vágyakozom
lassan,
áhítozom,
csendben sírva,
de nem jön el,
s a fájdalom
kárörvendve
nevet vígan.
Már kínomban felnevetnék,
hisz itt
minden nevetséges,
az élet nem ilyen,
habár ez itt
mind
kétséges.
E lapot osztották
nekem
az élet nagy
kártyásai,
elfogadni,
megérteni,
s a legjobbat
előhozni.
Igen, ez lenne
a dolgom,
de ha oly nehéz
az éltem, hogy
a kínom már feléget,
és nem ereszt,
csaknem végez,
akkor hogy tegyem
azt végleg,
amit nekem
szántak tényleg?
Hogy legyek
kedves aranyos,
egy mosolygós kis
kótyagos?
Mikor belül a kín éget,
és az álcám már
felégett.
Felégette a
sok kínzás,
fájdalom,
s miegyébb más.
Könnyeimet
törölgetvén
nézek rá a
nagyvilágra,
és a szemem viszket
talán, a fájdalom
hatalmára.
A legfőbb
kínom is
az talán,
hogy a könnyem
sem folyna
már.
Nem folyik,
mert lelkem kemény,
mint kovakő,
érdes, s kemény.
Nincs már
öröm, sem boldogság,
az élet csak sivár
kínzás.
De ameddig
könnyem folyik,
és a lelkem
vérzik forrón,
ameddig az
oxigén dúl,
s a tüdőmbe
bele indul,
ameddig a szívem
dobog,
a érzékszervem
lát, hall, érez,
addig én is
hőn kitartok,
és mindenem el nem vérez.
De amikor ez megszakad,
én is elhullok ővele,
mint egy kóró,
egy elrohadt fa,
az életemnek már semmi kínja,
mert elmentem,
ha Ő is elmegy,
az életem már végbe megy.
De most ülök,
s csak szenvedek,
könnyeim patakban folynak,
a fájdalom
lenyom mélyre,
ahol a lélek nem
szólhat...


Sajnálom, hga szomorú lett, de most semmi hangulatom valami happy end verhez. Egyszerűen kikészültem=( Sajnálom...